1924. február 15-én született Szombathelyen. Édesanyja egyedül nevelte, mert 1 éves kora előtt elvesztette édesapját. A kőszegi evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd a tanítóképzőt Pápán végezte el 1943-ban, a tanárképzőt pedig Pécsett. Ezt követően előszőr Nagyrákosra, majd Őriszentpéterre került és itt tanított ifjú református tanítóként egészen a nyugdíjazásáig.
1949 februárjában koholt vádak alapján hazaárulással és kémkedéssel vádolták, 25 évre elítélték, mint Szovjetunió elleni kémet. Ekkor 25 éves volt. 7 hosszú éven át volt politikai rab. Elmondása szerint: „Szibériában nincs tavasz és nincs ősz, nincs átmenet a nagy hideg és a forró nyár között. Amennyi mínusz télen, annyi plusz nyáron. A szibériai virágnak nincs illata, a szibériai madaraknak nincs hangja, és nincs szerelem.” Megtanult oroszul, hogy életben maradhasson. A túlélésben neveltetése, intelligenciája és nyelvtudása segítette.
1955 novemberében tért haza Őriszentpéterre, azonban a Szibériában töltött rabság nyomai élete végéig elkísérték. 1975-ben bűncselekmény hiányában rehabilitálták.
Hazatérését követően ismét munkába állt. Három nyelven beszélt, nagyon színes egyéniség volt, fogékony minden szépségre. A tanítás mellett elkezdte összegyűjteni az őrségi emberek munkáit, mindennapi eszközeit. Tehetséggel és jó érzékkel gyűjtötte a népi kultúra tárgyait, az Őrség szellemi értékeit. 1961-től kisebb iskolai gyűjteményt, majd falugyűjteményt hozott létre. 1964-ben pályaműként elkészítette az Őrségi Gyűjtemény leírását, amely az egyes tárgyak élettörténetét is tartalmazza. Az általa összegyűjtött csaknem ezer néprajzi eszközt az őriszentpéteri művelődési ház tetőterében állították ki, mely 2004 óta a Szikszay Edit Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény nevet viseli.
1997-ben hunyt el, 73 éves korában. 2003-ban posztumusz megkapta Őriszentpéter díszpolgára címet.
